Kaskötő István
Néhány szó a hazáról
Elitéltek majd érte tudom, de mit tegyek?
Hazám már régen,
olyan mit elvártok tőlem nincs nekem.
A kis falut hol születtem,
eltörölte a bölcs közigazgatás,
ami maradt az is fájón idegen.
A nagyutcára már rá sem ismerek.
Hol régen a sok büszke karcsú akác,
édes-emlékes cirmos eper, meg nyárfa állt...
Most semmi!
Magányos, borzas varjú károg
a csupasz villanypóznán...
Kár, kár, kár...
Gyermekkorom kis hazája volt-nincs
s károg a varja...
nem a múltat, a jelent siratja.
KÁR.
Az öreg temetőt felverte a gaz.
Fejfák, régen-holt ősök emlékeztetője,
- nevekkel, mint engem tart számon a világ -
már térdre rogyva porlad.
Útját vesztett hangya sietve fut rajta át,
keresve, kutatva, mint jómagam,
hazátlan, hontalan.
Ez lenne hát, miért élni és halni kell?
Dőlt kerítés mögül gyanakvó szempár kisér,
Nincs se adjon, se fogadj isten...
Sem ember sem föld itt engem
nem takar, nem ápol.
Megyek lehajtott fővel, én az idegen,
mint a kitagadott, a szülői házból.
Barát sincs már,
vagy holt, vagy részeg,
vagy szégyen pirítja,
hogy még mindig megvagyok,
jobb lenne tudni tán,
- ha már sem hazafi sem hivő
nem lett belőlem, -
hogy csak voltam,
leírva, elfelejtve, mint selejtes árú
a vesztesség oldalon.
Hazám, hol otthonom!
Otthonom, hol a kalapom
a szögre akasztom.
Hazám ez az íróasztal
álmok szülője, temetője...
Ez a cellányi szoba,
a néma-írott társak a könyvespolcomon.
Hazám a szó. A Nyelv.
Az még megmaradt, minden más
csak emlék, jó is, nem is.
Ez az élet. Nem panaszkodom.
Bűnöm, hogy élek.
Halni kellet volna tán,
októberem ködös hajnalán...
De élek, - ez már visszavonhatatlan -
s ha majd lejár az időm,
egy kedves idegen
takarja majd rám a szemfedőm.
v
2008. szeptember 20.
VII. évfolyam 9.szám.
v
Ajánlott Honlapok
Munkatársaink
Honlapjai
v
Könyvajánló
Tartalom
próza, versek
v
Azt mondtad egyszer: pusztító hullámok
csapnak ki sorra a napot temetve.
De nézd, sötéten hervadó virágok
meg porladó kövek követnek egyre.
Azt mondtad egyszer: minden party végén
zombik leszünk egy durva pillanatban.
Elfojtott vágyaink a semmi szélén
lebegnek rejtve a dühödt szavakban.
Azt mondtad egyszer: tombolj, hogyha többé
a harag nem maradhat tokba zárva...
De minden egyes hangos szó, üvöltés
a lelkem üllőjén tört száz szilánkra.
Azt mondtad egyszer: mint egy amulettet,
hordom minden emlékemet a nyárról.
De nézd Ehnátont, Turnert, Szent Ferencet!
Az ő szívük kigyúlt a napsugártól.
v
 | ||||
Pál György: Öszi keringő
| ||||
Kevés volt otthon a szilvalekvár, ezért nagyanyánk nagy becsben tartotta a hólyagpapírral lezárt, madzaggal körültekert kékmázas, lekvárral teli csuporjait. A kenyérre inkább cukrot szórt vagy sót hintett, legfeljebb hecsedlit simított, de a szilvalekvárból csak sátoros ünnepeken kaphattunk egy-egy karéjra valót. Olyankor áhítattal lestük, ahogy a kamrából előkerül a kis mázas bödön, s a nagyanyánk enyhe sóhajjal kiemel belőle pár kanálnyit. Repetázni azonban a szilvalekváros kenyérből sosem lehetett.Pedig volt szilvafánk elég.A konyhakertben, a hátsó udvarban, s a faluszéli szőlőben is állt belőle, és lekvárnak való szilva is termett rajta rendesen. Csakhogy nálunk a szilvának egészen más szerepet szántak: minden évben pálinka lett belőle. Nagyapám működtette a helyi szeszfőzdét, s másokkal együtt telente ő is kifőzte a maga száz liter...v
| ||||
Elúsznak múló széllel a szavak,
és nem marad egyetlen gondolat
csírája sem fejemben.
Csak ülök itt e koraőszi csendben
s számolgatom mi volt,
s még mi lehet,
de kérdésemre nincs már felelet.
Minden megtörtént, mit felírt a Sors,
vagy csillagok között rendelve volt.
Hiába nézek fel az égre.
Talán meg kéne nyitni végre
az utolsó lapot...
De nem!
Még egy kis végső türelem,
talán még megérdemlek ennyit,
mielőtt meglátom a Semmit.
2008. augusztus 8.
Kamarás Klára
Utolsó lap
v
| ||||
Vegyél egy mély-mély lélegzetet, mielőtt írnál,
S aztán írj! Talán születik egy mondat, ami jó.
Vegyél két mélyebb lélegzetet, mielőtt írnál,
S aztán írj! Talán egy kissé csinosíthatod még.
De végy három mély lélegzetet s tedd le tolladat.
Nézd magad hűvösen lelked tükörfolyosóin!
v
Így fogyunk el, lassan, szétszakítva,
egyik oldalon a jobb, a másikon a bal,
fölöttünk az ős-turul köröz röhögve,
ez volt a nemzet, ma ez a magyar.
Így fogyunk el, lassan, szétszakítva.
Még magyarul zeng ajkunkon a dal,
de már nem értjük, mit énekel a kórus,
ez ma a nemzet, ez ma a magyar.
Megmaradunk az idő büszke méhén, így reméltük,
most „a semmi ágán” ülünk szívvacogva,
fölöttünk az ős-turul köröz röhögve,
így fogyunk el, lassan, szétszakítva.
Millei Ilona
Így fogyunk el...
| ||||
v
Még csecsemő lehettem, mikor négykézláb kimentem
a tópartra, és először láttam csecsemőt a tóban.
Fogatlan mosollyal nézett rám, kidülledt, kíváncsi
szemmel. Nem tudom mennyi idő telt el, de láttam
a kinövő fogait, láttam markánsodni arcát, gyarapodni
arcán a szőrt, láttam őszülni, ráncosodni, és láttam,
ahogy egyenként koppintja a tótükörre sárgult, rossz
fogait. Azt mondta: szeret, és hogy csókoljam meg.
Megcsókoltam. S benyelt a mély…
| ||||
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Pál György
festőművész, szobrász
Mogyorófa pálca lábain
suhogva száll a lány –
oly gyors, nem éri vágy -
am utol, csak barna álmaim.
Mogyorófa pálca lábain
nem botlik el a fény,
s mint ez a költemény
vihog, öreg szívem táncain.
Napos, karcsú délelőtti ősz
incselkedik velem
(biz megengedhetem!)
Addig, míg az est nem önti bősz
sirámait szürke fejemre,
hogy ingó lábakon
miért vállalom
a magam baját küzdelemre.
| ||||
Szenti Ferenc
Lánykák lábai alatt
v
A Tatárdombot megkerülte a viharos szél, ott fenn még egyszer jól összerázta a méltóságos, nehéz fellegeket, lehúzta őket egészen a földig, s mire Terike – 1911 pityergő őszén – meglátta a napvilágot, már dörgött és villámlott, s zúdult le az ég összes könnye – a fennvaló, ki tudja, miért, egész nyáron át éppen erre a napra tartogatta és gyűjtögette. Anyja három álló napig tartó kínszenvedése véget ért, s amint a bába az ölébe adta a kislányt, átölelte a pólyát s gyenge hangon megszólalt:– Istenem! Te jány! De megszenvedtem én teérted! S mégsem levél elsőnek legény, hogy osztán a vállaidra vedd a család terhit, ha az apád s én mán nem leszünk! – Azzal imába csendült szava, s el is tartott addig, amíg odakinn erejét nem veszejtette az égzengés…Férje léptei a tornácon lassulni hallatszódtak. A bába hívására félszegen lépett be a szobába, kalapját levéve; már tisztában várta az asszony is, a kicsi leány is. Az embernek a szó elhalt a szájáról, aggódó tekintete a feleségére esett, s egyből meglátta szemében a különös, szikrázó fényt – sose tapasztalta azelőtt –, aztán pedig szemügyre vette újszülött gyermekét.
| ||||
v
Így lettél több, hogy hirtelen
más földre szálltam, mint sebes szél,
azóta minden vagy nekem:
honvágy és vágy egysége lettél.
Szigorú messzeség tanít
- mérföldeket szivemre számol -
felmérni: hogyan gazdagít
szerelmet lényeggé a távol.
Ott csak részemmé tettelek,
mert jó és remekbeszabott vagy,
itt lettél mindenem: veled
már a hazám is összeolvadt,
fölerősödve ver szived:
akár falum harangja, úgy döng,
a jászkunsági ég meleg
szemedbe gyűjtve csöpp azúrgömb,
a halk budai lombokat
már hangodon hallom susogni,
egész országnyi hangulat,
mit soraidból olvasok ki,
válaszutak keresztjein
sorsom-megváltó feszülésed
üdvösség már, a sejtjeim
szivébe hintett örökélet.
El nem vehet se fény, se árny -
a hiányod már hontalanság.
Ó lányalakba-gyűlt hazám
enyém vagy - s így enyém az ország.
Royan, 1961
| ||||
v
Juditnak
Ontasz, adagolsz, pocsékolsz
kérést, körmondatot, szentbeszédet.
Egy levél az, mi a célhoz
hajszálpontos úton odatéved.
Vakság s cél közt biztos inga.
Benned lakott ő, hát sose láttad.
Teret, időt kitapintva
vele nekivághatsz a világnak.
| ||||
v
A lombon átszűrt nap kemény
hullámú lobbal ég el,
avarrá hamvadt tiszta fény
s vad fák merev reménnyel.
Az ágak megkötött szerelme
kínjában ver, parázslik,
s szigorú békében telik be
a szelidebb halálig.
A félelemmé vált homály
riadt sötétre gyávul...
S én itt születtem! Óv e táj,
de nem ment meg magától.
| ||||||
Baka István
A lombon átszűrt
v
Világosabb már a napnál:
bajt hoztál, ha jót akartál.
Könyveket bújtál elvekért,
s az eszme mindig elvetélt.
Megsimogattál egy ebet:
vicsorgott s megmarta kezed.
Vetettél szeretetmagot,
megnőtt s arattál haragot.
Vágytad a fénylő csillagot,
de rád csak tompán villogott.
Istentől kértél jeleket:
kicsúfolt, mint egy gyereket.
Az egyetlen kitüntetés
a tőle rád mért büntetés.
Világosabb már a napnál:
hatni hiába akartál.
| ||||
v
Zenélj! Zenélj vad hegedűs!
S minden pengetés egy élet.
Néha tépd, szaggasd a húrokat
Máskor játssz lassan, szelídet.
Néha hárfázz, vagy zongorázz
Fuvolára, orgonára tévedj,
De sose lejtsd ugyanazt,
Ne oly egyszerűn, mint az élet.
Csodás vagy, bárhogy is zenélsz
Mégis csak könnyekre hajtasz
S akár egy húrt, akár ezret tépsz el,
Mindig megkapod jutalmad.
az ifjú törökökhöz
Míg szőke ruhában haldokolt a nyár,
És csomagoltak messze, fenn a darvak,
Fecskepilóták is már mélyrepültek,
Onnan vijjogva búcsúszót a Napnak,
S újbort rendelve dalolt a víg határ –
Az ágakon csak bús verebek ültek.
Nézték, hogy az ősz rettegve télre vár,
S a nappalok az esti ködbe fúlnak,
Száraz levél sóhajtva hull a földre,
Csapdát, s nem étket rejtegetve nyúlnak;
Lövés is hallik: vadászeb erre jár,
– Nyulat ha nem lel – verebeket ölve.
Darvat irigyel, és fecskét most az ősz.
Hogy mért sietnek úgy, már tudja régen;
S ő mért maradt? – mért nem szállt Délre vélük,
Hisz éhezik és fázik itt a télen,
Saját borától elkergeti a csősz; –
Tűrt szolga csak, mint annyian, kik élünk.
Hát elmegy egyszer – meglásd, hogy nem soká.
S akkor a tél majd várhat új borára,
Éretlen fürtről nem lesz mit rabolni.
A fecske is, ha visszatér – hiába;
Fészkelni nincs idő, nincs is már hová,
Tavasz helyett csak őszt fog visszahozni.
Halottat – magtalant… S tart tovább a tél.
Örökre vége nyárnak és tavasznak,
Fióka sincs, vén darvak nem repülnek,
Prédái lesznek fák is mind a fagynak,
Tört ágaikra havat söpör a szél; –
S verébnyomok a hóban elmerülnek.
| ||||
v
Az öreg ló csak úgy, feküdt a síneken. Öt perce még kollegájával húzta a reggeli utazókkal teli omnibuszt, de már erősen köhögött, s mikor a Nemzeti Múzeum előtti megállóba ért, egyszerűen összerogyott.- Nem bírta tovább. - Megdöbbent barátja dermedten, értetlenül nézte a mozdulatlanul fekvő társát. Nem fogta fel, hogy ez meg mit fekszik itt szolgálatban? -, hiszen reggel még jókedvűen zaboztak a tarisznyából? -Néhány munkás kinézésű ember, megpróbálta a szerencsétlent az oldalának feszülve, egy kicsit megemelni és úgy talpra állítani. Nem ment.- Hozok segítséget! – szólt oda nekik egy cingár kékzubbonyos alak, s azzal elnyargalt a Hatvani utca irányába. Olyan gyorsan eltűnt, hogy otthagyta őrizetlen a szeneszsákokkal megrakott kétkerekű kocsiját, aminek eddig támaszkodott. – Rudakat kellene szerezni – javasolta egy borszagú, bajszos csizmakence árus; - de, hogy maga menjen el a faemelőkért, még meg se fordult a fejében. 
| ||||
v
v
| ||||
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
| ||||
A folyók nem váltanak útlevelet.
A medence hívó ölébe árad
ki-be az emberrengeteg,
a szél a határokon át sodorja
az aranyat és a szemetet.
Egyik nagyapám minden őse
Vereckén át, lóháton jött ide,
a másik a messzi idegenből,
csak azért, hogy legyen kenyere.
Az egyik harcosan, büszkén, dacolva,
fogyva, megverve, győztesen,
hitte e föld csak övé, s volt,
hogy hitében nem bíztatta senki sem;
váltott hitet, majd sokszor királyt,
túlélt mindent, azt, mit már nem lehet
— a másik bottal bírta rá fiát:
változtasson nyelvet, nemzetet.
A folyók nem váltanak útlevelet.
Kevercse most e két régi szülőnek,
hol kétlem, hol bízom a mát.
Helyettem mások hiába beszélnek,
hiszem csak, mit sok szemem lát.
Határ közel, határ távol,
vagyok egyszerre ott túl és ideát,
benn lélekben mindig velem jönnek,
rajtuk át, velük látom a mát.
A szél a határokon túlról sodorja
ismét az elszánt tömeget,
a medence hívó ölébe árad,
egyre árad az emberrengeteg.
A folyók nem váltanak útlevelet.
| ||||
Németh Tibor
SZENVEDÉLY
| ||||
Tolakszik már az ősz, az éj teste fázik,
a búcsúzó évszak sorvége kilátszik.
A fák közt susogás, denevér száll halkan,
estharang dallama sóhajt a magasban.
Suttog az alkonyszél, benne hangod hallom,
hív az ismeretlen, simogatja arcom.
A kései vendég visszahozza álmom,
estikeillattal itatja kabátom.
Lehull a szürkület, ledobja a leplet,
csendben szól valaki: Lehet, hogy szeretlek…
S nyárálmokat szül most az éj a világra,
várhat talán kicsit a halál kaszája,
mert nem halt még meg a Nap,
az árnyból is fény lett,
várhat talán kicsit
még az az Enyészet.
v
| ||||
Kél a Kelet.
Két karral röpteti égre a szárnyas Napot,
hol égi mélykékben
a horizonton egy éjszakát hagyott.
A Dél delet harangoz,
rőt korong fél útját megjárta,
kerek arc ragyog a világra,
mint gyermekrajzokon, mosolyra áll szája.
Ég hídján átível Nyugatra,
morzsolva suttog földkerék fohásza,
izzó Nap, égnek kenyere,
élesztő voltál, Mindenség kovásza.
Hűl a kemence,
fény-kévét dob hetykén Északra,
korán indult, későn érkezett
örök körforgásban haza.
v
| ||||
Egy kopott kis emberke ült velem szemben, menetiránynak háttal, és nagyon szomorúan nézte a Déli-pályaudvart. Már amit azon egyáltalán lehetett nézni. Futkosók, cipekedők, sokpótkocsis targoncák, kalapácsos vasutasok, mozgóárusok, semmi érdekes. Le nem vette volna a szemét az ablakról, de láttam rajta, hogy nem látja, mi történik odakint. Túlnézett az embereken, át rajtuk, mintha ott se lettek volna.Szürke, kiskockás zakót viselt, piros nájloninget, barna nadrágot, sötétkék zoknit, félrekopott, már szinte kifordult zárt barna szandált, és volt nála egy nagyon öreg, nagyon elvásott bőrű aktatáska is. Jól megtömve. Annyira érdektelennek, annyira semmilyen embernek tűnt, hogy fölkeltette a kíváncsiságomat.A forgalmista, vagy mit tudom én kicsoda, akinek ez a dolga, megnyomta a dallamkürtöt, aztán bejelentette, hogy a mi vonatunk azonnal indul. Akkor ez a férfi fölpattant, magához kapta a táskáját, elindult, szinte ugrott a kupéajtó felé, mintha menekülne, aztán megállt, mint akit rajtakaptak valamin, legyintett, és visszaült a helyére. És szinte szégyenkezve összehúzta magát, becsukta a szemeit.v
| ||||
Lenyomom a kilincset, néha még most is félek,
hogy nem talállak, ha hozzád betérek,
hogy az ajtón túl ugyanaz fogad,
mit megpróbálok magam mögött hagyni,
hogy a poros polcokon semmi újat nem találok,
ugyanaz a könyv hever az ágyon,
félbe hagyva, kiolvasatlanul,
a lámpa fénye ugyanolyan keskeny és széles
csíkokat fest a falra;
néha még most is félek,
akarnám, hogy mellettem találj meg valamit,
ami ott van gondolataidban, álmaidban, mozdulataidban,
évszakoktól, napszakoktól függetlenül,
hogy valamit úgy mondjál rólam,
hogy elhiggyem más nem tenné, nem szeretné,
vagy nem így, nem ezért, nem ennyire;
néha még most is félek, csak bámulom a fényképed,
és föl-föladom magam egy magasabb rendszernek,
magasabbnak, mint amit valaha is megérthetnék;
nem ismertem semmit:
gyerekkorom színfalak mögül integet;
a szavak, a színek mik még emlegettek,
összekuszálódtak, mind foltozott, ronggyá szakadt teljesen,
bolyhos és sáros a múlt;
néha még most is félek,
van, hogy csak a sötétben, van, hogy az emberektől,
vagy, hogy nem érlek fel egészen,
hogy nem tudok szépet mondani,
hogy nem tudok hallgatni, ha hallgatni kell,
hogy nem tudok utánad futni, mert lépteid nyomtalanok,
hogy nem tudok elégszer mosolyt csalni a szádra,
hogy csak szeretni tudlak, drága kedvesem.
2002.08.18.
v
kit szétrángatnak a kapcsolatok?
Kit ölembe ölök, s eldobhatok,
mert sorsát nem formálja, csak betölti?
Kéz, öl, szív, száj életünk gyötri, gyötri;
kimászok – mocskos pára – s ITT vagyok?
Asszony, hit, kín, akarat már adott?
Lesz, aki öl, s akit én fogok ölni?
Csak egyszer hinni el: Téged szeretlek:
milliárdokból választott a rend,
mi bennem él, s oly biztos, mint a gyermek,
mely véresen öledben megjelent.
Csak egyszer, mikor nem bor, s vágy feszít,
érezni szíved dobbanásait.
| ||||
Nógrádi Gábor
KI VAGY TE? S KINEK?
KÉPZET, MINT A TÖBBI,
v
| ||||
Ahogy jössz elém, a szemem megrebben;
mindig ilyen vagy ha találkozunk:
szertelenül szabad szájú és kedves.
S bár nincs pénzünk s ma talán nem fogunk
fogunk közé tolni vagy lapátolni
semmilyen ételt s a gyomrunk morogni
kész, a szomorúságra nincs okunk:
sezöld - sebarna szemed tükrében
kis, öröm ördög görögtüze villan;
már nagyon vártál! s én magamba szívtam
hajad és bőröd illatát mélyen.
Aztán valakitől suttogást hallunk:
„ Undorító! Itt csinálják – nyíltan”
s nem azt látja, hogy boldogok vagyunk…
v
Hallod, hogy dübörög a csend,
hallod, hogy reszket az éj?
Csillagokkal tele a tér,
az éj már lábadig ér.
Hallod? A hold dúdol csöndben
neked, s átöleli szíved
messzi hold-karjával lágyan.
Látod a csillagokat
ott fönn, a messzi légben?
Látod, hogy ragyognak, égnek?
Most csönd van a levegőben,
zúgó tengerár szívünkben...
Hallod, hogy reszket az éj?
Hallod?...
| ||||
v
| ||||
T. Ágoston László
Jogállamban élünk, uram…
Hajnali hat órakor arra ébredt, hogy reng a feje fölött a mennyezet, hintázik a csillár, és a bárszekrényben örömtáncot járnak a poharak.– Szentséges ég! – ugrott ki az ágyból. – Földrengés van. De még milyen földrengés… Ez legalább hetes erősségű lehet a Richter- skálán…Odarohant az ablakhoz, hogy megnézze, mi omlott már össze odakint, mit hagyott meg ez a váratlan Istencsapás, meg úgy egyáltalán mit lehet tenni. Nem hitt a szemének. Az utcán úgy jöttek – mentek az autók, mintha mi sem történt volna. A buszmegállóban egykedvűen ácsorogtak az emberek, és egyáltalán olyan volt minden, mint a többi szürke hétköznap reggelen. Mintha egyáltalán nem történt volna, nem történne semmi. Mintha csak az ő feje fölött dübörögne, hintázna a plafon, de ott aztán úgy, mintha egy szőnyegbombázásnál egyedül ő lenne a célpont.v
 | ||||
| | | ||
| ||||
| ||||
A pekingi olimpiai játékokon minden idők egyik leggyengébb magyar szereplését láttuk ugyan, de nem volt kudarc még akkor sem, ha a sportszerető közvélemény ezt a szereplést feltétlen kudarcnak élte meg. A sportsikerekből vagy éppen kudarcokból nemzeti sorskérdést csinálni ostobaság.A 2000-es Sydnyei olimpián 199 nemzet vett részt 28 sportágban és 300 versenyszámban zajlottak a versenyek, míg a pekingi olimpián rekordot jelentett a résztvevő nemzetek száma - 204 - és az is, hogy ezúttal már 87 nemzet képviselői jutottak éremhez, közülük négy most először örülhetett "dobogós" helyezésnek. A pekingi olimpián ugyan 28 sportágban, de már 302 versenyszámban mérték össze tudásukat a sportolók. Ha összehasonlitjuk az első athéni olimpiai játékokon résztvevő országok, versenyszámok és sportolók számát, a különbség gigantikus, de ez az összehasonlitás csak a statisztika szempontjából érdekes, egyéb jelentősége már nincs. A sportágak száma olimpiáról olimpiára növekedett, így szükségessé vált 10 000 főben maximálni a játékokon résztvevő sportolók számát, ezért előselejtezőket rendeztek - amelyek olimpiai jelzőt kaptak - illetve un. kvalifikációs szinteket állapítottak meg.Az utolsó három olimpián már ugyanúgy érvényessé váltak a kor általános alapelvei, a gazdaságosság, a pénzkereseti lehetőség megteremtése, a termelés és fogyasztás, amelyek igen erős szabályok, ugyanakkor semmilyen nemes eszmét nem képviselnek. Más szóval, a globálizáció az olimpiai játékokat sem kerülte el. Az olimpiai játékok immár nyílt versenyekké váltak, azaz a profik és az amatőrök számára egyaránt nyitottnak tekinthetők és ma már kőkemény üzlet. Igy az olimpia az idők során a világ egyik legnagyobb gazdasági hatású rendezvényévé vált. A jelenlegi olimpiára Kína – nem hivatalos adatok szerint – 41 milliárd dollárt (6560 milliárd forint) költött, ami közel négyszerese annak, mint amennyit a 2004-es athéni játékokra fordítottak, és mintegy fele Magyarország éves költségvetésének. De az olimpiai ’’üzletnek” jelentős a bevétele is, melyből a NOB is részesedik. Míg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1980-ban 88 millió dollárt keresett az olimpián, addig a 2004-es athéni játékokkal záruló négy éves időszakban már 4,19 milliárdot és előzetes becslések szerint a pekingi olimpia után a NOB bevétele az 5 milliárd dollárt is meghaladja. (Igy érthető a NOB részéről az, hogy szó nélkül tűrte az emberi jogok korlátozását Kinában.)Magyar szempontból is észelhető az olimpiák üzleti jellege, mely nemcsak az olimpiai felkészülésre forditott állami pénzek növekvő nagyságában mérhető, hanem abban a negativumban is, hogy sok más ország olimpiai bizottságaival ellentétben a szponzorpénzekért történő versenyfutásban is lemaradtunk. Ennek ellenére nehezen képzelhető, hogy csak a pénztelenség a magyar sport baja.Az egyik fő probléma, a magyar társadalom jól érzékelhető szemléletében található meg, mely szerint mindent az államnak kell megoldania, mindent az államnak kell vállalnia. Ennek a szemléletnek köszönhető a társadalmi átalakitásokkal – magyarul a reformokkal – szembeni ellenállás. A sportirányitás 1988 óta nem változott, azóta is egy szűk klikk kezében összpontosul. Nem véletlen ez a változatlanság, hiszen ez a klikk mindig összezár, ha valaki kivülről a MOB vezetése közelébe kerülhet, hiszen számukra kiváló üzlet a MOB, mert innen szép karriert lehetett befutni. A hazai sportelit a mai napig is a szocialista békeidőben megszokott felfogásban, szellemiségben gondolkodik, és képtelen bármilyen pozitiv váltásra, hiszen a „régi időben” a sportállások sokasága, a kimeríthetetlen dotáció és a bőkezűen osztogatott előnyök jellemezték a sportágazatot, melyhez a sportelit napjainkban is mint privilegiumhoz keményen ragaszkodik, és úgy véli, erről az államnak alapvető kötelessége gondoskodni.
A MOB 166 tagja között több az igazgató, aligazgató, főtitkár, titkár, tisztségviselő stb mint több tucat vállalkozásnál összesen. A MOB tulajdonképpen egy posztkommunista sportbürokratikus intézmény, hiszen számtalan vezetője, tagja, és elnöke is, a Kádár rendszer kegyeltjei voltak. Maga Schmitt Pál a MOB jelenlegi elnöke, aki kezdetben a szállodaiparban igazgatóhelyettesként dolgozott, majd a Népstadion és Intézményeinek főigazgatója, (1981-83), az OTSH elnökhelyettese (1983-86) - miniszterhelyettesi rangban - a MOB főtitkára (1983–1989) volt. Szép, irigylésre méltó karrier a rendszerváltás előtti időben. Jelenleg a MOB elnöke, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja (1983-), és főállásban Európai Parlamenti képviselő. Természetesen a főállását kivéve minden mást társadalmi munkában végez, melyekért fizetést nem kap - mondta több interjú során Schmitt Pál. Elhiszük neki, csak azért a költségtéritések összege jóval meghaladja a „társadalmi munkás” állásaiban egyébként a szokásos javadalmazási szintet.A Magyar Olimpiai Bizottság a magyar sport egyik alapvető szervezete mely a Sporttörvény szerint közreműködik az olimpiai központok fejlesztésében, illetve szakmai tevékenységének kidolgozásában, és dönt a rendelkezésére bocsátott állami támogatásról. A MOB feladata többek között a saját alapszabálya 4 §-ban olvasható:5) A Nemzeti Sporttanácsba delegált képviselője által részvétel sport állami támogatásának mértékére, az állami támogatás elosztásának elveire, arányaira és alapvető irányaira tett javaslat kidolgozásában.6) A sporttal kapcsolatos jogszabály tervezetek véleményezése, a sporttal kapcsolatos kormányzati intézkedések kezdeményezése.7) Javaslat kidolgozása a versenysport és utánpótlás nevelés támogatására és a támogatás felhasználására.8) A sportmozgalomban ható káros jelenségek – elsősorban a meg nem engedett teljesítményfokozó szerek, készítmények és módszerek alkalmazása – elleni fellépés a hatályos magyar jogszabályoknak a NOB és a WADA szabályainak, elveinek figyelembe vételével.9) Közreműködés az olimpiai központok fejlesztésében, illetve ezek szakmai tevékenységének kidolgozásában, sportszakmai felügyeletében. Nem kevés feladat és úgy vélem, ilyen jelentős intézmény vezetését három másik állást betöltő személy társadalmi munkában nem tudja megfelelően irányitani. Dr.Schmitt Pál a személyes blogjában azt irta: "Láttuk, hogy az állami költségvetés a legfontosabb időszakban, a hallatlanul költséges kvalifikációs versenyek idején vagy nem tudja, vagy nem akarja a vetélytársakhoz hasonló mértékben támogatni a sportot, az olimpiai felkészülést", de Ő korábban azt állította egy lapinterjúban, hogy „szégyenletesen keveset költ a magyar kormányzat a sportra” Aki a sportért felelős vezető a gondolatait igy fogalmazza meg, az nem alkalmas semmilyen vezetői pozicióra. Neki tudnia kell azt, hogy miképp is alakultak az állam részéről az olimpiai felkészülés támogatása. Ha a három kiemelt szakágazatot nézzük, – kajak-kenu, úszás és vizilabda, és a vívás - akkor a következőképen alakultak a MOB részére az állami kifizetések:Pekingi olimpia: 1,065 milliárd Ft, Athen: 536 millió Ft, Sydney 466,7 millió Ft, mely szerint a mostani olimpiára a három szakág részére adott állami támogatás majd duplája volt az elöző olimpiai játékokra biztositott pénzeknek. A Gerevich-ösztöndíj idén összesen 565 milliós támogatást kapott, ezen felül a sportolóknak nyujtandó extra támogatás 60 millió forint volt, mely összegből az olimpiai kvótát szerzett sportolók kaptak havonta legalább 100 ezer forintot az olimpia előtti három hónapban.Ezen kivül az állam biztosítja a MOB működési költségeit és valamint a pekingi olimpiára történő kiutazási költségekre, a formaruhákra további 430 milliót kapott a MOB az államtól. Nem haszontalan megemliteni azt, hogy a szervezet 2007-ben több mint 800 millióból gazdálkodott, ami, nem kevés pénz! A MOB azért részesül jelentős állami támogatásban, hogy a magyar sportolók zavartalan olimpiai felkészülését és eredményes szereplését biztositsa, ez az alaptevékenysége, ezért hozták létre ezt az intézményt. A sportra szánt állami pénzeket a MOB osztja el, ezért egyedül csak a MOB tartozik felelősséggel. (Szeretném megjegyezni, hogy a sportszövetségeknek adott éves támogatás Sydneytől Pekingig 136 százalékkal emelkedett. Abszolút értékben ez 2000-ben 1,164 milliárd, 2004-ben 1,669 milliárd, idén pedig 2,531 milliárd forint volt.) Azon el kell majd gondolkodni, hogy a három arany, öt ezüst, két bronzzal éppúgy el kell számolni, mint a közvetlenül az olimpiai felkészülésbe befektetett több milliárd forintnyi közpénzzel.Az athéni olimpia óta köztudott, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság semmiért sem felelős, legkevésbé a doppingesetekért, mert azok kiszűrése, megelőzése állami feladat - jelentette ki a MOB elnöke. Viszont a MOB alapszabálya egyértelmüen rendelkezik erről: „A Magyar Olimpiai Bizottság elfogadja, munkájában érvényesíti, és tagjai útján betartatja a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a WADA (World Anti-Doping Agency) doppingellenes szabályzatát.” Láthattuk, hogy Athen után semmi következmény nem volt, mintha semmi sem történt volna, sőt a doppingolásért az állam a hibás, ahogy a MOB vezetői ezt többször tudtára adták a polgároknak, Peking után azt is tudjuk, hogy eredménytelenségért is az állam a hibás. A doppingolás nem uj keletű volt az olimpiák magyar történetében, mert Szöulban Csengeri Kálmán és Szanyi Andor sulyemelők buktak meg a tiltott Stanozolol használata miatt. Ambrus László a súlyemelő válogatott akkori vezetőedzője 1989-ben azt nyilatkozta, hogy a Stanozololt, a sportvezetés hozatta be 2500 márkáért, és ezt a tatai edzőtáborban osztották szét a versenyzők között. Erről Schmitt Pálnak is tudomása volt, miképp a további évek „dopping-politikájáról“ is, melyről dr. Szerdahelyi Szabolcs a sportegyesületek egykori vezetőorvosa is beszámolt. A legfelsőbb sportvezetés tudtával történtek a doppingolás előkészületei, és erről először a Mozgó Világ 1986. márciusi számában lehetett olvasni dr. Szerdahelyi Szabolcs cikkében. Ebben az irásban fogalmazták meg, hogy a doppingoláshoz nélkülözhetetlen különféle kisérleteket 1984-ben a tesztoszteronnal majd 1988-ban a Stanozolollal is elvégezték. De a MOB felelős vezetői máig kis gyerekként csodálkoznak azon, melyről bizony nemcsak tudtak, hanem közvetve közreműködői voltak.A MOB – természetesen - politikamentes, még akkor is, ha elnöke egy párt alelnöke, illetve több vezetőségi tagja részt vesz pártrendezvényeken, és politikai véleményeket nyilvánitanak mellyel hiteltelenné teszik a sportvezetői tevékenységüket. A MOB egy átpolitizált intézmény ma már, melyben nem elsősorban szakemberek, hanem politikai érzelmekkel teli, párt kötődésű vezetők gyülekezete. Az egyértelműen bebizonyosodott, hogy a MOB ebben a felállásban alkalmatlan arra, hogy lebonyolítsa a következő olimpiai ciklust.Egy polgári társadalomban nem az állam irányitja a sportot, ennek megfelelően a főszerepet az autonóm sportszervezeteknek, sportszövetségeknek, a MOB-nak kell vállalni. Az is nyilvánvaló, hogy nem lehet a politikai elit propagandaeszköze a sport. Az államnak segíteni, támogatni kell az autonóm sportmozgalmat, sportra forditott pénzek elköltését ellenőriznie kell, és az élsport számára piaci feltételeket kell teremteni, mert az nem megoldás, hogy a politika több milliárdot költsön a sportra az adófizetők pénzéből.A sport állami támogatása az iskolai sport, egyetemi–főiskolai sport, szabadidősport, tömegsport területén indokolt, az élsport részére adandó támogatást felül kell vizsgálni és teljesen uj szempontok szerint kell megoldani. Az nyilvánvaló, hogy az olimpiai mozgalom, a mega-sport rendezvények rendezése állami támogatások nélkül ma még nehezen oldhatók meg. Az államnak arra kell törekedni, hogy a sportban sportvállalkozások alakuljanak, vagyis a sportpiac kialakulását kell elsődleges feladatának tekinteni. Az élsport a magyar kultúra része, így az élsport anyagi terheinek nagy részét is a magánszférának kell eltartania. Az élsport és közösségi sport (tömegsport) két alapvetően különböző dolog. Az államnak nem kötelessége az élsportba sok milliárdot pumpálni.A jövendő Olimpiai Bizottságnak egyik legfontosabb feladata a magánszféra megszervezése, mely feladathoz hozzáértő, becsületes, értelmes vezetőkre, és dolgozni tudó tagokra van szükség akik nem a Kádár rendszerben szocializálódtak.A gyengébb olimpiai szereplés és a sportvezetők feletébb cinikus megnyilvánulásai „minden sportszerető polgár” számára több mint kellemetlen volt. A hangulatot a különféle internetes fórumok hozzászólásai, blogbeirások és a különféle beszélgetések pontosan megmutatják. Magam is több emberrel beszélgettem, vitattuk meg a kialakult helyzetet, elemeztük a lesüllyedéshez vezető eseményeket, viselkedéseket és felfogásokat. Egy orvos barátommal történt értekezéseink konkluzióit irom le:Úgy látjuk, hogy az olimpiai gyenge szereplésnek van egy alapvető oka is: a magyar társadalom lelki beteg. Beteggé tették a politikai csatározások a hatalomért, mely során csak negativ hatások töltötték be a társadalmat. Egy társadalom épitésébe sehogy sem fér bele az egészséges lélek szánt szándékkal történő megroppantása, mert ez a társadalmat alkotó emberek önbizalmának, teljesítőképességének leromlásához vezet. Az ország polgárai is "sportolók", akik itthon is és a nemzetközi porondon is csak akkor érhetnek célba, akkor lehetnek elégedettek, ha a küzdeni akarást, az önbizalmat, a pozitív gondolkodást nem ölik ki belőlük. Ha tudják, hogy saját magukból kell kihozni minden nap a maximumot és akkor van remény a "győzelemre", más ezt helyettük nem teheti meg, de ők képesek erre! Ha egy edző a versenyzőnek csak a negatívumokat vágja a fejéhez, ha a depressziót gerjeszti, edzőségéből eltávolitják.Tulajdonképpen a politikus is "edző", akinek legfőbb feladata a polgárok teljesítményéhez a lehető legjobb körülményeket kell biztosítania. Lelkileg is.Ha a politikusok hisznek abban, hogy az ország polgárai képesek a lehető legtöbbet, legjobban kihozni magukból, akkor az ország lakosai is hisznek a politikusokban. Vagyis normális egészséges társadalmi légkör keletkezik, ahol a nyugalom, a lelki és szellemi biztonság és a bizalom létező dolog. Mely elengedhetetlen feltétele egy sikeres jővőnek, egy jó szereplésnek.A sport és a kapitalizmus keretei közötti élet teljesítményei között igen sok párhuzam vonható. Megfelelő teljesítéshez akár a sportban, akár a társadalom más sejtjében, bizakodás, hit, egészséges küzdeniakarás és a test, a szellem állandó karbantartása, fejlesztése szükséges. De hat évig folyamatosan negatívumokat hazudni, a kilátástalanságot sulykolni az emberek fejébe, az a legnagyobb bűn, mert ez mérgezi a lelkeket és megbocsáthatatlan károkat okoz a nemzet egészségében. Ennek eredménye volt látható az olimpikonok jelentős részénél, a hit megroppanása, a félelem, az eleve lemondás, az akarat hiánya. Ez a szándékos lélekmérgezés eredménye, ezért láthattuk a kínlódó sportolókat, a tényekkel mit sem törödő cinikus és a posztjukat féltő sportvezetőket, akik a felelősséget nagy energiával másokra igyekeznek hárítani. Azt a kárt, amit a Fidesz kommunikációja okozott a magyar társadalom lelkében, évtizedeken keresztül sem lehet helyrehozni, mert az emberek többségének a hite az ország jövőjében és a bizalom a politikusokban elszállt.A legcinikusabb sportvezető, Schmitt Pál a MOB elnöke kijelentette, hogy „Gondos és tárgyilagos értékelésnek kell következnie, mert az ország minden sportszerető polgára tisztában akar lenni azzal, hogy mi miért történt” .Ezzel a kijelentéssel teljesen egyet is ért minden sportszerető polgár, csak ezt a „tárgyilagos értékelést” meg kell előzze a MOB vezérkarának lemondása, vagy menesztése, és a MOB teljes, radikális, valóban politika mentes átalakitása.„Régi tömlőbe nem lehet új bort önteni”Aszalós Sándor
Olimpia után
1
2
3
4
1./ Pekingben a 29. nyári olimpiai játékokat rendezték
2./ 13 ország 295 sportolója 9 sportág 43 versenyszámában állt rajthoz.
3./ Sporttörvény 38. § (4.) c) ill. (6)
4./ MOB Alapszabály VI. FEJEZET 30.§
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
Dr. Bárdos László
irodalomtörténész
| ||||
1896-1970
Ti nem hiszitek el az én szomoruságomat,
nem is hihetitek. Messze van és ezer
homály takarja.
Csupa zavar van köztünk. Irigyen gondoltok
ragyogó szavaimra, melyek a kacagást, a vig
életet dicsérik.
És arra gondoltok, hogy apám gazdag ember,
de azzal már nem törődtök, hogy el kellett hagyni
atyámat, anyámat s mindenkit, akit szerettem
s el kellett hagynom szülőfalum gyönyörü
mezőit is, melyek ha eszembe jutnak,
zokogva riadok.
Mit tudtok ti arról, hogy minden órában
éles tüvel szurja szivemet a bánat
azért, mi visszahozhatatlan.
S mit tudjátok ti, átvirrasztott
éjszakákon mint reszketnek idegeim,
ujjaim sajognak az irástól s szemem véresen
izzik, mint a parázs.
Mit tudtok ti az én szenvedésemről,
amely gyötör, hogy lelkemet kiterjessze
messze fölétek, a magas világba,
ahogy kiterjeszti szárnyát a sas.
Bizony, most unalmas nektek e Lélek.
De ha majd Gyötrelmem utolszor vonaglott,
megüt bennetek elektromos árama:
«Ez költő volt.»
S megértitek: szegényebb lett az élet.
És gazdagabb. És hosszu idők multán
kimondja egynémelyitek:
«Föláldozta magát. Bár a martirság ellen
fente mindig szavát.» Hamis idézetekkel
lesz tele szájatok és nagyszerüen árva
hantomra hullatjátok ostoba könnyeiteket.
v
Oly nagy az én szomorúságom, mint a siető kiábrándulás,
mint a közönyös, megállíthatatlan alkony.
Valaha engem szeretett az én szerelmesem
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.
De nem lehet arra kérni a napot, hogy el ne búcsúzzon,
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.
S most elhagyatva vergődöm lezuhant trónusom porában.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.
Ó, mily paránnyá lettem egyszerre, bizonytalan! Senki!
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.
S most már tudom: így kell hogy lássak egész a halálig.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.
A tél kúszik szívembe. Borzalmasan fázom.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Így kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.
S csüggedten, zokogva várom a Hajnalt,
mely talán elűzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanít egyedül járni.
v
Forrón susog a nyárfa ia,
Bűvös nagy őszi estbe,
Talán egy sebesült vitéz
Vergődött itt, elesve.
Holdfény, alföld, és távolabb
Lágy halom barna púpja,
Milyen harcost kapartak el
E hajlatnál? ki tudja?
Tán élet katonája volt,
Talán halál lovagja,
Villámsújtotta fűz hajol
Rezgőn a halk patakra.
Rezzen még ága gyors vízen,
Furcsák az éji rajzok,
Holdas hegedű-húr üzen
Rémlik, hogy engem ajzott.
S oly tájon áll magányosan
Borús mezőn a nyárfa,
És mintha minden lombja már
Gyászosan citerázna.
Csillagos holdsarló alatt
Egy vagyok én s a lombos
Öreg fa: minden levele
Velem együtt dalol most.
Bizony, egy sebesült vitéz
Vergődött itt, elesve,
Forrón suttog a nyárfa is,
Bűvös, nagy őszi estbe.
v
IFJÚSÁG
I.
Az első tavasz
Mily különös volt az első Május, amely
diákkoromban hirtelen csapott le életemre.
Átnéztem a könnycseppes ablakok ezüstjén.
Hangtalan pergett a langyos záporeső.
Tünő utakon s párolgó, messze mezőkön
zavarban, mely a teremtés-előtti
időkre emlékeztetett, a sár s a gőz
káosszá egyesült. És én egy gőgös, szürke
régi kastélyba zárva, lustán, lázasan
néztem a tuláradt ereszek zuhanó
vizeit, amint tengert idéző térképekké,
óriás pocsolyákká ölelkeztek a nagy udvaron.
Csüggedten virultak a májusi lombocskák,
melyeken imbolygott a csillámló esőcsepp.
S a gesztenyefák ázott rügyei
furcsán fénylettek, mint a nedves enyv.
S egyszerre elfordultam zárkózott udvarunktól.
A falu felé rebbent szemeim forrósága,
viskók felé, melyek a nagy határra nyiltak,
hol ázott lóherföldeken tul kóbaltszin hegyek
vitorlát feszitettek álmaim ladikjára.
Azonban előttem pár ölnyire
ut partján árkokban, kávészinű
buborékos vizek rohantak s meztelen
libák, kacsák, parasztfiuk és lányok
siettek az árral, a disznóusztatóhoz
vigan, zajosan. S mögöttük az ólmos
égbolt feszült az üde-zöld mezőkre.
S én lázzal lestem karcsu, szüzies
lányok fehér, foszforeszkáló térdét
S az egy csudás és távoli, megváltó
szenvedélyt áhitottam. De csak vad zavar
volt minden pillanat s az ingerlő leányok
elérhetetlen térdei gunyolták vágyamat.
Börtön-szobámból némán, keserün
figyeltem a szegény, szabad, cigányos csapatot.
És szörnyü akarások csikorogtak csontjaimban
miközben a komor falitáblán a száraz
unalmas kréta sikoltott egy latin szót.
II.
Igy vágtattam egykor
Sokszor, de sokszor ringatja vérem
diadalos, emlékes, őszi verőfény. –
Gyönyörü volt a hajnal s kilovagoltam
piros-arany erdőbe. A fák koronáin
az éjszaka gyöngyös homálya lengedezett még.
És hirtelen mély titkos fékezetlen
szilajság gyujtogatta akaratomat.
Gyászosan csüngő ágak alatt, vörös avarban
kanyargott az ut: mindig csak előre!
Olykor a nyeregkápára s a ló nyakára hajoltam.
S a barna tar ágak mégis csak horzsolgatták
kipirult, fiatal arcomat. Bántam is én!
Olykor egy őz suhant el a sürü bozótban,
s nyulak rebbentek a fénycsikos pagonyon által.
Olykor egy árny: félig faun, félig kisértet
borzongatta s ujjongtatta a vérem.
A Mult! Aztán megint a pillanat
A pillanat! Az ifjuság! S a karcsu
szüz, reszkető nyirfákat s a fagyos-kék
őszi égbolt fátylas felhőit mennyei
élvezettel éreztem testvéreimmé.
Lelkesedés, csupa láng lettem hirtelen.
Fölágaskodtam a kengyelben s a hóditók
diadalmámora zuhogott ereimben s megsejtettem
az uj, nagy egyetlen tavaszt, az én
tavaszomat! Ugyanakkor kibuggyant ajkamon
az üde, ragyogó, szüz, ujjászületett
költői sor. Kevélyen ágaskodtam
s már irtam is. Gyors betüket egy ringó
papirszeletre. S tündökölt az uj
hajnal érintetlen boldogsága szememben.
Kezemből kiejtettem a gyeplőt, vitt a jó
paripa a vadonban. Dobbanó
patája alatt vén bükk lombja vérzett.
Érzékien csillámló tavak s mocsarak
tünedeztek s mezitelen, olajbarna
bozótok ugrottak sürün elénkbe.
És én vadul, bolondul irtam a nyeregben
s vasderes paripám vitt, mint a végzet.
v
Nézd, hogy lendül ki hullaszín homály
dunyháiból a fényes, ébredő test,
e nyugtalan és mégis révedő rest
álom, mely tenni tud, hogy állj s csudálj.
Hamar tüzében ég a messze táj,
a friss pázsitra árnnyal, fénnyel ő fest
mezőkre hullat déli, buja szőttest
s színével szaggat kábít a szeráj.
De jő az est. Erdőt rezget fuvalma,
bús ágak végein bronz gömb az alma
s a kobalt égen hold száll. Ne beszélj!
Zeng a harang. S a szertepazarolt hang
búrája rád borul. Nyűgöz a roppant
tülkös, zömök, bölényfekete éj.
v
Tegnap este én voltam a legszegényebb vacsorázó a vendéglőben,
hol fehéren teritett asztaloknál szivaros férfiak és bundás nők szórakoztak.
Mikor belépett egy didergő, pici lány, angyalian,
talán hat éves sem lehetett még s szótlanul
vitte kosarát gyenge karján, a kosárban virág volt.
Jól esett látni ezen a nyirkos őszi estén a virágot
s ő hozta, hozta felém, de én elforditottam tekintetemet,
arra gondolva, hogy nekem két gyermekem van s nem tudom
mit adjak nekik holnap, hogy neveljem őket holnapután
s ezalatt a szegény pici virágáruslány továbbsuhant halkan,
mindenfelé kinálva borzas és mégis üde virágcsudáit
a jóllakottan feszengő uraknak és nőknek hiába kinálta,
sorra visszautasitották valamennyien, még a
szerelmes párok is bosszankodva fordultak el tőle.
Ó, mily gonosz világ ez, amely nemcsak eltüri, de előidézi,
hogy ez a tiszta fehér gyerekarc keserüen eltorzuljon,
erre gondoltam, ámde megpillantva a pici lányt
láttam, semmi sem tükröződik arcán s szeme oly nyugodt,
mintha kék üvegből volna. És hirtelen arra gondoltam,
nem volna-e legjobb fölkelni asztalomtól, – a kicsi lány
már a kijárat felé tartott, – s adni neki egy boldog napot.
De ugyanekkor arra is gondoltam, hogy jobb, ha ülve maradok,
csak hadd növekedjen az ő kicsi szivében az a keserüség,
mint ahogy bennem is növekszik és kiárad e világ ellen,
mely méltatlan életre kényszerit bennünket.
Ezalatt szótlan, nesztelen, egy pillantást se vetve rám,
oly szerénységgel, amilyenre csak a szegénység nevel,
tünt el a kicsi lány az ajtó mögött az őszi éjszakába.
Folyton látom azóta csepp alakját s szörnyü életét
a szemrehányó tekintetben, amelyet nem vetett reám
s egyre inkább dübörgött a harag szivemben azóta,
«hadd keseredjen el ő is, hadd keseredjen el végkép»,
s nem hiába dübörgött, mert most határozottan érzem,
ha akkor fölkeltem volna asztalomtól, odaadva
utolsó garasomat, megválthattam volna magam a fájdalomtól,
mely azóta itt hegedül a szivemen szüntelen, szüntelen.
v
Homályos, kékes, csillogó, derengő
a szeme. Az arca aranyból, zománcból
van. A haja vörhenyes. Rojtos kendő
hull le a válláról s új táncot táncol.
És hirtelen - (fenn lobogott szoknyája, fenn még
mint tűzfényű zászló,) - a parkettre siklott
ahogy a hattyu suhan a tóra. S a vendég-
sereg alig látta, hogy nincs ott
mikor a zongorához ült komolyan
- egy illatos fürt árnyékolta arcát -
és most, mint énekes arkangyal olyan
az ajka amint figyeli, hogy hajtják
zsarnoki szép hangok uj mozdulatra
s lázadt lelkére csend szárnya terül.
A búsul. De nincs megoldás. S leng már alakja:
táncolni kell, tovább, szüntelenül.
v
Nem érek én rá semmire ebben a városban itt,
minden reggel nagy tervekkel indulok utamra
s minden ucca messze visz, elsodor, széthasit.
Pénzt kell keresnem, pénzt, hogy életbe maradjak
és esténként fáradtan, szomoruan
nézem röptét a szabad madaraknak.
Pénzt kell keresnem, hogy minden, amit szeretek
életbe maradjon, hogy életbe maradjanak
nőim, gyerekeim: mindenki, ki szivemhez nőtt.
Igy veszik ki belőlem lassanként minden szeretet.
Ma is mennyi mindent akartam
s mily keveset tehettem.
Este van és nézem a szabad madarakat
messze repülnek,
este van és nézem a boldog fákat, mily mozdulatlan
állnak a boruló ég árnyai alatt
s én tettre vagyok kárhoztatva, tettre a tehetetlen.
Egyszer majd eljön a végső este
s megszünik minden mozdulatom
s megtudom,
hogy a madarak röptét s a fák nyugodalmát
szemem nem hiába kereste.
Eredj ki az emberek zürzavarából
életem, eredj! –
Fákkal, madarakkal, az egész világgal
csak igy leszel egy
v
JELENÉS A HÓMEZŐN
Vágyó karod szerelmes rezzenése
mindig kisért, de most immár kisértő
illatot hintesz a szellő elébe
és remegtetve reszketek zenédtől.
Képémássá lendül vágyam reszketése
mezőn látlak mezőnek, messze útnak
s havas, dús, lilás, csipkés táj fehérje
fölött az én szivemben kebled duzzad.
Gyegéd árnyas, gyöngyházszinü tájon
kebleidet izzón bimbózni látom
s drágamivű öved a büszke híd.
Te karcsú lábad a táj fehér álma
s nézek szemedbe, mennybe, kék virágba
s kárognak a fekete fürtjeid.
v
HAJNAL VAN, PÁRIZS MÉG ALSZIK…
Hajnal van, Párizs még alszik, már alszik,
alig hallani egy-egy lépést az uccán.
Dús fák hajolnak át a Cluny-kerten
és szinte lágyan bugnak az autók.
Egész éjszaka esett a csendes eső,
annak a mámoros illatát érzem a légben…
Most szeretnék elindulni innen s menni, menni
a magányos aszfalton, az erdőig,
a falum erdejéig. És végül lefeküdni,
jó, hófehér gombát szagolni a fűben,
nézni, hogy tollászkodik egy fácán-család,
mint hajdan, diákkoromban, amikor
szalonkalesre jártam, de most már
fegyvertelenül, örökre szeliden
fülemben a nagyváros irtózatos zajával,
lelkemben ősi vággyal, lefeküdni egy szilfa alá
nézni a reszkető lombot, csak nézni a rózsás és kék eget…
v
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,
Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József, Gellért Oszkár
Róma és Sztambul kultiválják ma már csupán Európában az olyan férfiakat, akik nem férfiak. Sztambulban nyílt bicskával végezteti az ügyet Mohamed helytartója, s az õ eunuchjai nem érzik állandóan balsorsukat. Szultán õ felsége eunuchjai nincsenek is sokan, s nem jut belõlük mind az öt világrésznek. Szent Péter utódjának eunuchjaival azonban meg van rakva a földkerekség minden társadalma. Valahol csak dívik a házasság, férjek, feleségek és gyermekek élnek, ott bolyongnak ezek a családok között. Az Egyház, a pápa eunuchjai õk a szegény római katolikus papok. Szomorúbb sorsúak a sztambuliaknál, ha valóban engedelmesek, s átokkal élõk, ha nem azok. Mindenképpen a családokra épített társadalmak éhes, kóborló farkasai.Az Egyház szakramentummá tette a házasságot, s e szentségtõl éppen vigyázóit, pásztorait, papjait tiltotta el. A pápai cézárizmusnak galád, de zseniális gondolata volt ez. Ment csak Sztambul szolgálhat analógiával, a janicsárokkal, kiket elragadtak gyermekkorukban családjaiktól, s neveltek belõlük a Padisahért élõ-haló, vad katonákat. Rómának ilyen katonákra volt szüksége, s ezért nõtlenek a papok. Természet, ösztön, emberiség, haza hiába szólítgassák a papokat. Se asszonyölelés, se gyermeksírás ne zavarják õket, amikor szultánjokért, a pápáért harcolnak. Vagyonuk is Péterfillérre, zárdacélokra s egyéb szent miegymásra szóródjék el. Így eszelte ki legalábbis az a pápa, aki a celibátust kieszelte.S vajon van-e hasznuk a társadalmaknak, hogy a papok nem tartják be Róma parancsát? Ha létezhetnének szabad szerelemre épített társadalmak, ezek nagy hasznát vehetnék a csak házasságtól eltiltott papoknak. Van olyan falu, ahol tucat gyerek olyan, mintha anyjaik a plébánost csodálták volna meg. De a társadalmak ma még féltékeny alapjukként õrzik a családot és azt az erkölcsöt, melynek természetes melegágya a család. Vétek a természet, az emberek s az emberi erkölcsök ellen, ha a pap házasságon kívül szerzi, sõt nagyon sokszor a házasságok terhére szerzi meg a házasság mézét. És ugyanilyen nagy vétek a természet, az emberek és az emberi erkölcsök ellen, ha netán, kivételesen a pap komolyan veszi a celibátust s celibátus alatt szûzességet ért. Ahogyan például a szerzetesek nagy részének szent és kétségtelen kötelessége volna ez, ha teljesítenék. Mindenképpen borzasztó az eredmény: az Isten szolgája hazudik. Hazudik a természetnek, önmagának s álmainak, ha erényes. Megcsalja önmagát, megrövidíti a társadalmat, s új nyavalyás ösztönöket termel az orvostudomány számára. Máskülönben megbotránkoztatja naiv híveit, akik minden papszagos dolgot komolyan vesznek. Parázna lesz vagy házasságtörések kovácsa a pap. Kenetes ellensége, ártó veszedelme annak a társadalomnak, amelynek állítólag isteni parancsú felügyelõje.Beszélgettünk amerikai papokkal, akik egyértelmûleg azt jósolták, hogy õk öt év alatt vagy kivívják a nõsülés jogát vagy elszakadnak Rómától. Az amerikanizmusnak különben is volt és van ereje még a dogmák árán is hódolásokra kényszeríteni Rómát. A legbigottabb ír papok, sõt püspökök hangosan követelik Amerikában az erkölcstelen és embertelen celibátus eltörlését. Bizonyos, hogy Amerika katolikus papsága ki fogja vívni, amit akar.Valamikor Magyarország majdnem olyan távol esett Rómától, mint most Amerika. Sajnos, azóta s manapság Magyarország van legközelebb Rómához. Ha nincs valódi Egyház-Állam, itt van kárpótlásul a regnum marianum. Se híre, se hamva az egykori bátor magyar katolikus papságnak. A Horváth Mihályok helyébe a Mailáth Gusztávok jöttek, s Magyarország ma Európa legklerikálisabb országa.És mégis kötelességünk szólni Magyarország társadalmához, elsõsorban Magyarország magyar katolikusaihoz. A celibátusnak valójában nincs köze a dogmákhoz. Indítsanak nagy, nemzeti, magyar mozgalmat Amerika példájára, s kényszerítsék a pápát a celibátus eltörlésére. Annyi anyagi és erkölcsi nyavalya sanyargatja a magyar társadalmat, hogy nagy megkönnyebbülést hozna az egyik legnagyobb nyavalyának a gyógyítása. Talán elkerülhetnõk Spanyolország sorsát, ha a pápai janicsárokat a házasság megengedésével emberségesebbekké s erkölcsösebbekké tennõk.Budapesti Napló 1908. január 29.
AKIK NEM HÁZASODNAK
Pál György: Portré
Pál György: Merengõ
 | ||||
| | | ||
| ||||
 | ||||
| | | ||
| ||||
 | ||||
| | | ||
| ||||
A magyarokhoz
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatalan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…
De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.
v
| ||||
1888-1967
v
v
Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint kerűlt oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…
Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm.
Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem,
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan.
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed!
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon.
Homályos udvar ez, amelyre gondolok.
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’
Függőleges és lassú életem.
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott…
S én néztem őt.
v
Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor…
Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
S Feléd tárom ki két karom…
S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
S már lázas felhőid közt sincs lakásod
S hiába várom onnan késő jeladásod?…
Ki teremtettél s megátkoztál,
Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
Néma lettem én s a szívem nem talál.
De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
…Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
S feledjem el, hogy nem találtalak…
Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Kinn zúgott, őrjöngött az éjszakai szél.A hálószoba némaságában pedig alig rebbent egy-egy sóhajtás.Úgy látszik, egy ideig ki-ki azon tűnődött, hogy kitalálja, mi kopog, zúg, recseg oly irtózatosan? Mintha őrültek járnának odakinn.Először is: valami ponyvafélét dagaszt meg egyre-másra s aztán odavágja a falhoz. De mi lehet az? Odakünn semmi ponyva nincs és mért csak ötpercenként? A tetőn is nagyokat kattan, még le találja vinni a cserepet. Az előbb meg pottyanást lehetett hallani, mintha tócsák volnának az udvaron.– Te keserű isten! – határozta el magában végűl is az öreg úr és irtózatosat rugott az ágyon. – Hogy mér’ ne lehessen itt rendesen élni… ezen a koszos világon… ezt a koszos pár évet… – gondolta tovább és irgalmatlan keserűségében majd hogy nem sírva nem fakadt.– Hogy szuszognak… ezek a… ezek a disznók…! – folytatta magában az istenkáromlást.A disznók pedig valóban már szuszogtak a félelemtől. Vagyis: elsősorban felesége: „a szegény méltóságos asszony” – ahogy magát nagyon ritkán, bágyadt kedvteléssel nevezni szokta. – Ő most ébren figyelt, – várta a robbanást s a szíve nagy lökésekkel már előre védekezett. Az éji mécs játékait nézte meredt figyelemmel, majd fölfelé aggódott, mintha onnan lesné, mikor esik már valami láda a fejére.Aischylos: „Jobb lett volna meg sem születni.”
Oh szomorúság! A végtelen térben
S végtelen időn megálló egyetlen támasz,
Az óriás óceánon lengő kis ladik,
Otthonom, hol jól érzém magam,
Köd, amely körülvett s nem hagyott
Látnom soha kis körömön túl
És ennen életem fényétől
Sokszorosan színes párázat,
Párna, amelyen nyughatott
A sziv, ha helyét nem lelé
E világi térben: Fantáziám te!
Könnyeimtől boldogan terhes,
Szomorúság, ó szomorúság, kiáltok utánad
Tűnő szép bánat: borodtól mámoros
Szemem már józanodni kezd.
S úgy állok itt látván ridegen magam
Az óriási lét kietlen vidékén
Tengődni, mint istentelen füszálat,
S düh fog el és kegyetlen öröm
Úgy számolni már ennen életemmel,
Mint a mészáros méri a húst:
Mérni kis örömöt és latolni bánatot,
S a kis helyet becsülni, mely nékem jutott,
S hinni, hogy az önzésem az isten, aki megvéd,
S tudni józanúl, mit ér az életem…
Oh szomorúság, mi voltál, most tudom.
S te is az idő és tér
S a világnak örök óceánja!
Rideg istenség! Ősi szilaj! Barbári nyers elem!
Nem félek többé átadni magam, –
Jőjjön acélhullámod és sodorjon arra,
Amerre hajtja majd dúrva Véletlened.
v
Virágvasárnapi ballada
Győri Ernőnek
Dicsérem én valamennyi virágot!
De mindük közt a rózsa: legszebb!
Tavaszi rózsák, ti úgy ültök a fán,
Mint a kanári madár, ki hűvös tavasszal
Leült a rügyellő rózsatőre s fázván
Igen didereg szegény.
Virágvasárnapi felhő, messzire szállasz!…
Hahó, ott repül egy tépett rózsakosár!
Szép a világ ma! – Szép vagy ó vasárnap! Vívják
Éneklő tornyaid az ittas egeket!
S leánykáid éneke, bástyáid koszorúja, délceg katonáid
A mennyei lakósok csudálatára vannak!
Felülének angyalok szekérre utazni,
Holdas országúton járni, nézni a völgyeket,
S nézve a völgyeket, tóba fürödni.
S amint így utaztak…
Hol üres az éji tér s két torony áll magában,
S hol egy vad folyamnak zsilipjei zúgnak,
S fenn a hidegben, hol két csillag búgva melegszik:
A hegyekről egy alvajáró jött szegény!
Ki nem köszönti őket: csudálkozva nézik, –
Angyalnak nem köszönt és búsan ment tovább?
S virágvasárnap éjszakáján alvó
Réteken jár és reájuk nem figyel.
És rózsákat szoritva jó szivére szüntelen
Csak feltekint a szelid holdvilág felé!
Ki messzi ment és vissza sose nézett:
Sokáig megcsudálták még az álmodót
Amig alakja az árnyba olvadó, sötét
Két torony között a messzeségbe tűnt.
Akkor megpróbálták fényes szárnyaik!
S a két torony felett csattogva fényesen
Négy arkangyal repült a holdvilág alatt,
Négy szőke angyal szállt az álmodó után
A két torony között a messzeség felé!
v
Pályamű a helikoni ünnepségek alkalmából
Az elvetett mag álmosan kelt ki belőlem…
Hangot hallék egykor, mikor még a láthatatlan Bölcselővel
Sorra jártam e föld népeit – s csak most eszmélek rá, hogy így szólt hozzám ez a hang:
Bús gondolataim, akár az őrködők, az őrző csillagok, úgy álljanak majd homlokod fölött…
Négy évtizedre ültettem beléd e hangot: vaspáncélban álljatok…
Állj talpig vasban és vigyázz, mert anyád nyelvét, akár egy marok tüzet
Kell megóvnod a pusztulástól: ez a dolgod itt. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s néked is van lángocskád, – te vasedényben vidd e kis tüzet és meg ne állj,
Míg rejtett helyet nem lelsz, ahol megpihentek véle…
Szent e nyelv! Több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is,
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes, szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond, – és romlásodat hozta, – megtapodtak,
Megbolygatták hitedet a nyelvben, megzavarták eszed, szavak áradatával ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez a térségeken, emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kéne szöknie…
S a rontás-bontás zaja ma is duruzsol…
Légy türelemmel, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ős cédrusát, – e háromezer éves szűzet, aki türelmes pártával hajladoz a szélben,
– vedd remekszép koronával díszes homlokát…
Az bölcsen hallgat, nem jajong és vár… amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét e világ elé… S ott áll sugározva, boldogan, akár a boldog asszonyok…
…Hallgass reám kemény magyar! – kívánom e mag elültetését s termésetek behordását,
Semmi mást! – S majd úgy mentek fel akkor célotok felé a túlsó oldalon…
Hol süt a nap: … feltűnik majd a nap aranyos teste…
Azt akarom, hogy ez így legyen.
v
ÉLETRAJZ
| ||||
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kaskötő István
Lobbanjon lángra ahonnan jöttél,
csóvák fésüljék festett füsthaját,
hogy vissza ne menjél.
Emlék őrizze csak, ami rég talány,
magadba rejtett, titkolt albumod,
mi sejtelmes homály.
Az ami hozott, maradjon vakon,
ne lásson több színt, fényt, utat, s már csak
ösztönöd maradjon.
Álljon meg újra az örök idő,
mely a teremtés negyedik napján
lett csupán mérhető.
Lelkembe jöttél, s már bennem voltál,
hol hasadni fog a múlt és jövő,
ha megint csókolnál.
v
Pál György: Sorshordozók
Pál György: Adattárolók
Pál György: A paraszt halála
Pál György: Ártér
Pál György: Szabadon
A verseket a Nyugat számaiból idézzük.
Józan ész: oszolj!
Komolyan mondom, lesül a bőr az ember képéről. Ha nem a saját szememmel látom, hanem a tévében mutatják, el sem hiszem, hogy ilyen van. Legszívesebben arra gondolnék, hogy valakik csak kitalálták ezt az egészet.
Mert az, hogy már egy parlamentet sem tudunk feloszlatni, már mindennek a teteje! Ne mondja nekem senki, hogy a mi szorgos népünk kevésbé tálentumos, mint mások! Hogy alábbvaló, mint más nációk! Magyar ember ekkora szégyent még nem élt meg – talán csak az volt ehhez fogható, amikor jöttek a csehszlovákok, és a végén 4:1-re kikaptunk Marseille-ben.
| ||||
Föld S. Péter
Klubháló
szeptember 16
...hátha valaki nem olvasta.
C est la guerre
"Szun-ce mondotta: A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja [...] öt tényező határozza meg, s (hét) alapelv segítségével megállapítható a (hadi) helyzet." A hét megvizsgálnivalóból az ötödik a következő: "Melyik hadsereg az erősebb?"
Vagyis ne támadj meg olyan országot, amelynek erősebb hadserege van, javasolja Szun-ce. Ez ugyan otromba trivialitás, de hát az ókor legkiválóbb hadtudományi teoretikusa, ismerve az uralkodók szellemi képességeit, úgy gondolta, jobb ezt leszögezni mindjárt az elején. Ha ma élne, valószínűleg még világosabban fogalmazna, például úgy, hogy ne támadd meg Oroszországot, ám a Szaakasvili nevű, kissé hebrencs grúz uralkodó nyilván rá se hederítene. Az amerikaiak - legalábbis a Wall Street Jornal szerint - ugyanezt mondogatták neki, ő mégis belefogott az ország legnagyobb vállalkozásába, azóta pedig egyhuzamban csodálkozik.
| ||||
Váncsa István
Élet és Irodalom
34. szám
Valakinek a hátsóját mindig nyalnunk kell! – mondogatta keserűen (és nem ilyen finoman) régi ismerősöm, akivel jó viszonyom annak ellenére megmaradt, hogy a rendszerváltás után ellentétes politikai táborban találtuk magunkat.
Ő, aki immár egy évtizede lelkes Fidesz-szavazó, a balliberális kormányok Nyugat- és különösen Amerika-barátságán akadt fenn. Amin már csak azért is csodálkoztam, mert tudtam, milyen jól ért és beszél angolul. Meg is kérdeztem tőle, mi baja az amerikaiakkal.
- Az, hogy ők akarják megmondani, mi legyen Magyarországon, úgy, ahogy azelőtt az oroszok – felelte. Ez utóbbiak iránt viszont már nem érzett keserűséget, Putyint pedig – aki akkor még elnök volt – egyenesen bálványozta. – Náluk még rend van – mondta elismerően, és minden ellenkező előjelű belpolitikai elfogultsága ellenére sem ellenezte Medgyessy és Gyurcsány barátkozását Moszkvával. „Legalább megmutatjuk Brüsszelnek meg Washingtonnak, hogy nem úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek - mondta.
| ||||
Kepecs Ferenc
Népszava
szeptember 16.
.
v
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
| ||||
„Egy alkalommal Ravenna mellett nyaraltam és ott a pineák erdejében sétálgatás közben néha arra gondoltam: lehet, hogy egy-egy helyen éppen Dante lábnyomára léptem rá…" – M-C. P
2008 október 10.-én, 17.30-kor, felújítás után újból megnyílik a nagyközönség előtt az 1984-ben alapított Műterem-múzeum, ahol Molnár-C. Pál 50 évig dolgozott 1931-től 1981-ben bekövetkezett haláláig. Halála után 3 évvel, a művész leánya, dr. Csillag Pálné Éva megnyitotta az ország első, festői életművet bemutató, magángyűjteményét, amit azóta is a család gondoz.
Molnár C. Pál
